Az első halfőző versenyemen mondhatnám, hogy minden jól alakult, hiszen dobogón végeztem, ám ha nem nyersz, akkor annak okát meg kell magyarázni. Ez következik most.

Az első alkalom mindig egy jelentős mérföldkő. Az ember elkezd főzni. Rákap az ízére és újból, újból és újra bogrács alá gyújt. Először csak érleli magában a gondolatot, majd idővel egyre inkább képesnek érzi magát rá, s végül amikor már a bátorsága is elég hozzá, akkor elindul és közszemlére teszi, amit tud.

Az első halfőzésemre alig pár éve, 2017-ben került sor. Hogy miért ilyen későn, majd 30 évesen? Édesanyám még a '90-es években a dávodi Hotel Fortunában dolgozott, ahol akkoriban nem más, mint  Farkas "Sobri" József főzte a halászlét, így bőven volt alkalma megfigyelni a halfőző mestert munka közben. Szinte magától értetődően igazán finom levek készültek nálunk is sokáig édesanyám, majd később édesapám jóvoltából, s mivel egy évben csak néhányszor, főként ünnepek alkalmával került a bogrács az asztalra, így a minőségbeli kilengéseket egyáltalán nem éreztük.

A változást a horgászattal való szorosabb kapcsolatom hozta el. A megfogott, konyhai célra szánt pontyok és egyéb halak feldolgozását édesapám már nem vállalta, ezért rám hárult a megtisztelő feladat. Onnantól kezdve teljesen átvettem édesapám szerepét, persze minden tanácsát, intelmét és tapasztalati tudását szem előtt tartva, de azért nem mindent szabályát betartva.

Az elmúlt 6-7 évben nagyságrendileg 50-60 megfőzött halászlé tapasztalatával a hátam mögött már képesnek éreztem magam arra, hogy összemérjem tudásomat a térség halfőzőivel hol máshol, mint a nagybaracskai Sobri kupán.

A verseny napján mind a hal feldolgozását  és előkészítését illetően, mind pedig a főzés során elégedett voltam a munkámmal, talán csak az időbeosztással voltak némi problémák. A főzés záró szakaszához tehát abszolút magabiztosan érkeztem el, amikor is egy addig rejtett probléma került felszínre. A verseny hetében ugyanis még javában antibiotikumot szedtem egy komolyabb megfázás miatt, egészen péntekig. Mivel ekkor már maradéktalanul gyógyultnak éreztem magam, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy szombaton a versenylé kóstolásánál az ízérzékelésem gyakorlatilag teljesen cserben hagyhat, márpedig pontosan ez történt. Többszöri visszakóstolás után sem éreztem semmi mást a sós lén kívül.

A család több tagja, sőt még a szomszéd asztaltársaságból egy jóbarátom is arra a megállapításra jutott, hogy elbírna egy kis sót a lé. Nem raktam bele. Teljesen vakon voltam, nem értettem egyet senki véleményével, kötöttem az ebet a karóhoz és csak a saját érzékeimre hallgattam. Csak másnap bizonyosodtam meg arról, hogy velem volt a baj, amikor a vasárnapi csülökpörköltet csukott szemmel össze tudtam volna keverni a szombati halászlével. Teljes döbbenet.

Így értem el harmadik helyezést, gyakorlatilag vakon, viszont az itt szerzett tapasztalatok és visszajelzések komoly inspirációt adtak arra, hogy a jövőben több halfőző versenyen is elinduljak.